Az emberiség fejlődésének hajnalán az ember „kapta” a gondolatokat. Felülről – az istenség felől. Az ilyen közléseket ún. közvetlen értéssel értette. Ekkor még nem szó-nyelvekben kommunikáltak az emberek. Később lassan kialakult az elválasztottság, a szó-nyelv; a gondolkodás egyre inkább az egyes ember kezébe került. A beavatottaktól minden korban fennmaradtak olyan szövegek, melyek értelméhez csak ennek a közvetlen értésnek a segítségével lehet eljutni. Ezt a korábbi korokban imának hívták. Az ima nem valami kívánság kifejezése volt, hanem elmélyedés, egyszersmind felemelkedés az istenséghez. Átélést jelentett fohász helyett.
A mai korban már nem adottak azok a mozdulatok, melyek segítségével az istenekkel kapcsolatba lépünk. Tudatunk tompa, dekoncentrált, sok-sok tartalom kavarog benne. A múltra ébred, de öntudatra ébred. A nyelv profanizálódott, a gondolkodás és az észlelés információkkal dolgozik, csak a dolgok "külszínét" látja. Ebben a tudati helyzetben nem értjük közvetlenül a régi (és újabb) mesterek által közvetített magasabb közléseket – a múlt tudat szintjén erre nincs esély. Aki nem adekvát módon közelít egy ilyen szöveghez (mint amilyen maga az Újszövetség is), félre fogja azt magyarázni.
A Föld különböző részein eltérő hagyományai alakultak ki – legtöbbször a kultusz részeként – a magasabb közlések megértésének. Az öt világvallás mindegyikében megfigyelhető egy áramlat, mely – a tömeg-vallással szemben – nem a hétköznapi figyelem szintjén fogja föl az istenség vagy az istenek közléseit – ezek a misztikus áramlatok. A kvékereknél kialakult a közös hallgatás. Mi a „nyugati úton” a gondolkodásból indulunk ki, hiszen ez áll hozzánk legközelebb, ebben tudunk „alkotni”.
Rudolf Steiner révén számunkra megadatott a meditáció mozdulata. Ez röviden koncentrálást jelent egy mondat vagy egy kép – szavak nélküli – jelentésére. A meditáció azt jelenti, hogy képesek vagyunk tagoltan gondolkodni szavak nélkül. A sikeres meditáció egy jellemzője, hogy valami "új" jut a tudatba. Ezt az "újat" nem magunknak tulajdonítjuk (nem én, hanem Krisztus énbennem).
Hangsúlyozom, hogy a meditáció a világosság (értelem, tudatosság) megnövekedett szintje – nem egy álomszerű, letompított állapot, mint sok ezoterikus irányzatban. A test felől közelítő (archaikus) metódusok (pl. a légzés szabályozása, vagy a mantramok ismételgetése) a mai korban nem működnek. A (működő) metódusokban megtalálhatók a közös vonások. Ezek: koncentráció, helykészítés az újnak, csöndben maradás (közben megmarad a koncentráció). Figyeljük meg, ha egy matematikai vagy programozási problémát meg kívánunk oldani, mit teszünk. Ott is „körbegondoljuk” a témát, és egyszer csak egybe tudjuk látni a kérdést. Ekkor az ember helyet készít az újnak (ezt a hétköznapokban tudatfeletti módon, nem szándékosan teszi). Innentől kezdve nem rajtunk (a köznapi énünkön) múlik a dolog. A meditáció célja tulajdonképpen a magmaradás az intuícióban. A meditáció technikáit Georg Kühlewind munkái alapján írom le.
1. Mondatmeditáció
Első feladat a belső nyugalom megteremtése. Ez után következik az ún. elmélyült utánagondolás. Ekkor megkeressük az egyes szavak legtágabb értelmét, feltárjuk a számunkra ismeretlen jelentéseket (hiszen a szavak nem hétköznapi jelentésükben állnak a mondatban). A mondat nem-triviális értelemben vett értelmét így kapjuk meg. Erre az értelemre koncentrálunk most, magunkban kérdő mozdulattal (ez a mozdulat a tulajdonképpeni meditáció). A „válasz” nagyon finom érzés-képként jelentkezik. Ha az ember meg bírja állni megfogalmazás nélkül, tovább tud lakozni a folyamattá szélesedett, tartammal bíró intuícióban, annál mélyebb átélésben lesz része, s később annál pontosabb lesz majd a megfogalmazás. A meditáció célja azonban elsősorban nem a „szépet-mondás”, hanem a tudat szintjének emelése, az ember fejlesztése: egy új ember kifejlesztése, aki már nem az „énke” (hanem életszellem, szellemember).
2. Képmeditáció
A képmeditáció tárgya sem információ. Ez lehet pl. a saját farkába harapó kígyó, a rózsakereszt, vagy akár egy bibliai kép, példázat is. Ha a kép megtartása nem okoz már gondot, akkor következhet a kontempláció, vagyis hagyjuk, hogy a kép "beszéljen". "Nem az elképzelt képet meditáljuk, hanem azt, amit jelent". A cél itt sem a szavakba öntés, hanem a kép megvalósítása – átélése.
Ajánlott irodalom:
G.K.: Normálistól az egészségesig, 5.3. Koncentráció-gyakorlatok c. fejezet, Török Sándor Waldorf-pedagógiai alapítvány, Budapest, 1991.
G.K.: Figyelem és odaadás, 24. Meditáció, Kláris kiadó, Budapest, 2002.
G.K.: Csillaggyerekek,
G.K.: A szelíd akarat, Meditáció c. fejezet, Kláris kiadó, Budapest, 2003.